Heló turiszt: vicces nyaraló embertípusok, akikre Te is könnyedén ráismersz majd

betöltés...

A Viharsarki Kattintós blog zseniálisan összeszedte azokat az emblematikus jellemzőket, amik igazak lehetnek a nyaraló emberekre. Mi néhány jellemzésen “sírva nevettünk”, mindeközben pedig az az igazság, hogy sok helyen magára ismer az ember…

Lássuk a kategóriákat, és a hozzájuk kapcsolódó leírásokat:

Gazdagék:

Arcukról az üres nagyképűségen kívül semmi más nem olvasható le. Öröm meg végképp nem. Unottan csúsztatgatják a bőröndjeiket tovább, ahogy halad a sor a reptéren. Mintha nem nyaralni mennének. A gyerekek is rettentően büszkék valamire. A fiú márkahalmozást hajt végre, amikor felöltözik. Armani cipő Versace nadrággal, Dolce&Gabbana inggel. A lány “egyéniség”. Grimaszolgat, rágózik. Művész lesz a lelkem, vagy máris az. Apa jó karban van, ötven fölötti, valamikor sportolt, most már csak pocakra gyúr. Anya a tipikus háziasszony. Ötven körül is bombázgat.  Nem állnak szóba senkivel. Körülöttük mindenki tahó proli. Egymással sem nagyon beszélnek, maximum egyszavas kommunikáció folyik, vagy biccentés. A nyaralóhelyen is szigorúan együtt, senkit sem engednek be bizalomkörükbe. Apa olvas. Anya úszik, programszerűen. Tengerben nem, kizárólag medencében tempózgat. Ha valaki odamegy hozzájuk, árus, akárki a nyaralócsoportból vagy a szálloda személyzete közül, egyszavas választ adnak: NO!

Szarrágóék:

Jól állnak anyagilag, de nem fogják hagyni, hogy csak úgy átvágják őket. Lopnak az étteremből, ha félpanzión vannak, hogy ne kelljen költeni ebédre. Anyu a kézitáskájában szendvicseket csempész ki a reggeliről. Állandóan számolnak, átváltanak. “Nem éri meg.” “Rablás” – mondják mindenre, amit kizárólag pénzért lehet megvásárolni, nem alanyi jogon jár nekik. Otthon minden sokkal olcsóbb, ezt hangoztatják is. Ha van valami kóstolás, kis ingyen ouzo, helyi bor, stb., ők hatszor kérnek mindenből, és még a gyereket is visszaküldik egy utolsó próbálkozásra. Ami ingyen van, abba belemarkolnak, akár szükségük van rá, akár nincs. Kedvezményt követelnek minden szolgáltatónál. Nem ülnek be semmilyen vendéglőbe, inkább nem esznek, de nem fogják hagyni, hogy “levegyék” őket. Autóbérléskor a legolcsóbbat kérik, és megpróbálnak alkudni, majd kiverik a balhét, hogy nem férnek be a kocsiba. Nem adnak borravalót, ők ezt az utat otthon kifizették, különben is perre mennek, ha valami nem tetszik nekik. Az apa lehajol, nyúlkál a homokban, azt hitte egy kéteurós, de csak egy söröskupak csillant meg a térdig érő tengervízben.

A hisztis házaspár:

Az asszonykának semmi sem jó. Nincs megelégedve a szolgáltatással. Semelyikkel. Már a repülő is szerinte szűkebb volt, mint tavaly. A pilóta rosszul tette le a gépet. Borzasztó. Amint meglátja a szállodát, sötétben, messziről, máris kezdi. “A katalógusban nem ez szerepelt” – sziszegi. A szoba, amit kapnak, “undorító.” Mérgesen angolnémeteznek a recepcióssal. “This room is no yes good, wir gehen home! Ich möchte room an at the see!” De a recepciós csak rázza a fejét. “Hát ez nem igaz. Ti milyen szobát kaptatok?” – fordulnak oda a fiatal párhoz, akik elégedetten mosolyognak. A kaja nekik ehetetlen, a szálloda körülötti park egy szeméttelep, a medence pöcegödör, a tenger vize olajos és retkes, anyu fintorogva dob arrébb egy lebegő nejlonzacskót meg egy műanyag poharat. “Tavaly Törökben voltunk, az nagyon perfekt volt, de ezek a görögök lusták és piszkosak.” Apu megkóstolja a sörüket, ő attól fintorog. A bor szerinte itt ihatatlan. Töményezni nem szokott. Azért valahogy csak-csak ráönteni a garatra estére. Anyu is vigyorog, ha kiesik a szerepéből. Valójában jól érzik magukat, csak próbálják leplezni, mert őket “csúnyán átvágták”. Ettől a magukra erőltetett szereptől szenvednek leginkább.

A fiatal pár:

Nekik ragyog a világ. Talán friss házasok, vagy csak együtt járnak pár éve, és a fiúnak jól megy a cégnél, befizetett egy útra. Ismerkednek is. Köszöngetnek más fiataloknak, nyitottak, jó fejeknek tűnnek. (Nem feltétlenül azok.) Néha eltűnnek a szobájukban, majd ölelkezve, vihorászva jönnek elő. Élvezik egymás társaságát  bármikor, itt nincs anyósjelölt, aki bekopog egy tál teasüteménnyel. Este önfeledten szórakoznak. Reggel morcos fejjel téblábolnak az étteremben, de az első kávé és sör után új erőre kapnak. Néha abbahagyják a vihogást, ilyenkor mindketten a telefonjaikat nyomkodják. Lájkolgatják egymás állapotát, feltöltéseit, bejegyzéseit. Minden tavernából és csónakkikötőből bejelentkeznek a twitterre, facebookra, hogy az “ismik” lássák, ők most nyaralnak, nem is akárhol.

Az idősödő házaspár:

A bácsi leszerelt gyárigazgató, temérdek zsetonnal. Anyu hetvenévesen is felviszi a festéket az arcára. Aranyak mindenhol. Fülben, csuklón, karon. Papánál csak nyaklánc. Papa pipázik a parton. A mama legyezgeti körülötte a füstöt. Este élére vasalt nadrágban, hosszú szoknyában mennek vacsorázni. Ők nem kajálnak, hanem “elköltenek” egy vacsorát. Utána még kiülnek kicsit. Egy-egy ital. Nem sok, a gyógyszerek miatt. Papa megkockáztat egy töményet. Mama megkockáztat egy durcát. Nem vegyülnek. Ha valaki rájuk köszön, mosolyogva motyognak valamit. Mama három nap után unja a banánt. Menne már haza, hívogatja a fiát, hogy adja a telefonhoz a kis unokát, Bálintot. A medencénél keresztrejtvényt fejt. Amint jön egy frissítő szellő a dög melegben, magára húzza a törölközőjét. Papa szunyókálgat. Odamegy hozzájuk egy programszervező a szállodától. Meghallgatják, majd mosolyogva elhajtják a búsba.

Bunkókámék:

Ordibálnak. Már a reptéren megy a tahóskodás. A férfi, az apa nem ül le a repülőn. Rászólnak, leül, de egyből feláll újra. Vicceket mesél fennhangon. Röhög rajtuk. A szállodában is hangoskodnak. Ők nyaralnak, így lazítanak. Ők le fogják inni, amit kifizettek az utazási irodának. “Le én, ha oda is rókázok az asztalra, akkor is megiszom, amibe ez került, nem érdekel” – kiabálja. Étkezéseknél púposra szedik a tányért. A spagettire rámeri a szaftos húst, dobál rá egy marék sültkrumplit, még a tetejére rámegy egy rák, egy kagyló és egy pizzaszelet. Beletúr, otthagyja. De ki van fizetve, joga van pazarolni. A pincérek mosolyogva veszik el előlük a megkezdett, ételkavalkádtól púpos tányérokat. Egyikőjük sem beszél semmilyen idegen nyelvet, utoljára oroszt tanítottak nekik az általánosban. Nyomatékként hangosabban mondják a pincérnek, mit hozzon nekik, de nem jön össze a rendelés. Mutogatnak, kiabálnak, kalimpálnak. Kapnak sört, oszt jóvan’. “Viszki, viszki, azt érti, aztat mondjad neki, Timi, hallod?”

A “majd lesz valahogy, csak induljunk már el” csapat:

Elvileg kedden reggel indulnak, de hétfő délután még a “szerezzünk autót valahonnan” állapotnál tartanak. Úti céljuk a tenger, mindegy, hogy milyen irányból, milyen országban. Végül csütörtökön csak elindulnak. Horvátba, az van legközelebb. Bankkártya, euró mindenkinél betárazva. A tengerpartra éjjel érnek, akkor keresgélnek szállást. Nem találnak. Nem baj, buli van. Végül csak találnak egy penge helyet, 121 kilométerrel odébb. Sörre, borra, töményre és vacsorázgatásra költenek. A végösszeg mindenkinél veri az egyhetes öt csillag, ultra all inclusive hotel cehjét. De kit érdekel? Ők azt nem próbálták, meg az nekik olyan kötelező, kötött izé, olyan helyre csak a gazdagok meg a bénák járnak, akik be vannak szarva egy kis kényelmetlenségtől és
kalandtól. Ők igazi élményeket szereznek, nem műanyag, előre gyártott
hangulatban van részük. Szabadok, vagányak, rugalmasak.

Távolról sincs vége, a további típusokat olvasd tovább az eredeti bejegyzésben! A posztot köszönjük a Viharsarki Kattintós blognak – ott a helyed!

betöltés...