Miért viseltek valójában szemkötőt a kalózok?
Szinte kivétel nélkül ugyanazok a képek lebegnek mindenki szeme előtt a kalóz szó hallatán: sötét ruházat, kalap, falábak, rumtól bűzös lehelet, vállon ülő papagáj, kampós kéz, kincsekkel teli faládák és persze az elmaradhatatlan, egy szemre húzott szemkötő.
A közhiedelemmel ellentétben azonban a szemtakarót nem azért hordták, mert fél szemükre megvakultak volna, ez az információ meglehetősen téves.
Azt már több cikkben és könyvben leírták, hogy a tengerek banditái nem csupán elrettentésből néztek ki ilyen vadul, valójában azok is voltak. A kegyetlenséghez azonban leleményes észjárás és praktikusság is párosodott.
A kalózkodás aranykorában -amit a 18. század környékére saccolnak történészek- még nem voltak modern kori eszközök a hajózás és a hajón töltött idő megkönnyítésre.
Ám ezeknek a vad férfiaknak a rengeteg tengeren töltött napon bőven jutott ideje a gondjaikat orvosló praktikákon morfondírozni.
Súlyos megoldatlan problémának számított akkoriban, hogy a váltakozó fényviszonyok (fény-sötétség) okozta látási nehézségeket orvosolják.
És itt jön a képbe cikkünk főszereplője, a szemkötő.
A szemkötőt ugyanis azért hordták a kalózok, hogy a gyorsan váltakozó fényviszonyokat a lehető legjobban és leggyorsabban lereagálják.
Például olyan esetekben, amikor a hajó fedélzetéről a hajótestbe közlekedtek, vagy akkor, mikor a partokhoz közel érve, a sziklák borította partvonalnál az árnyékolt rész és a víz csillogásának kontrasztja nem engedett tiszta rálátást a kapitányoknak.
A szemkötőt ugyanis abban az esetben, ha sötét helyre léptek a fényről egyszerűen áthúzták másik szemükre.
Ez a művelet segített abban, hogy az addig sötétben tartott, gyér fényhez szoktatott szem az alkalmazkodási idő kivárása nélkül tiszta látást biztosítson.
De, hogy pontosabban is kifejtsük, mi a különbség:
A nagy mértékű fény melletti látásról (magyarul a nappali látásról) a színlátásunkért felelős receptorok, más néven a csapok gondoskodnak. Ebben az esetben a pupilla is szerepet kap, hiszen minél intenzívebb a fény, az annál nagyobb mértékben összeszűkül -így alkalmazkodva a váltakozó fényerősséghez- és szabályozza, hogy milyen mértékű fény juthat a szembe.
Sötétben a pupilla azonban ezzel ellentétesen tágulni kezd, a szemünk éjszakai látásra vált. Az egészséges szemnek megközelítőleg 25 percre van szüksége, hogy teljes mértékben alkalmazkodhasson a sötéthez.
De nem is kell ezt túlmagyarázni, hiszen a hétköznapi életben is tapasztalhatjuk ezt a jelenséget, többek között akkor, mikor a sötét szobában mobilunkhoz nyúlunk, és annak fényereje bántóan hat szemünkre, vagy akkor, mikor a napsütéses sétáról hazatérve, árnyékos otthonunkban még egy jó darabig káprázik a szemünk.
Reméljük, cikkünk elnyerte a tetszésed, amennyiben így van, ne felejtsd el megosztani ismerőseiddel is!
