Őseink tudták és hitték, hogy a testet egy lélek élteti – Az ősi magyar hitvilágban a halál a lélek fogalmán keresztül válik érthetővé

A halál képzete sokféleképpen terítékre kerül az egyes korok, a különféle népek és az eltérő iskolák tálalásában. A magyarság esetében a halál a lélek fogalmán keresztül válik érthetővé. Méghozzá egy olyan lélekben hittek elődeink, amely a halál után egy másik létmódban folytatja életét. így lényegileg halhatatlan!

Őseink tudták és hitték, hogy a testet egy lélek élteti. Ezt bizonyítja, hogy magyar nyelvben létezett már a „lélek” szó a katolicizmus beáramlása előtt. Sőt mit több, a lélek szavunkat kifejezetten a lehelet szóval kapcsolták össze. (Képes beszédre vall a manapság használatos: „kileheli a lelkét” mondás is)

A magyarok túlvilágról alkotott eszméje szerint a halott lelke felszáll a mennybe és onnan figyeli a földön maradottak életét. Ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy őseink tisztában voltak a lelkük halhatatlanságával, egyszersmind azzal a metafizikai ténnyel, hogy van túlvilági sorsuk.

Ez a tudat és hit hatotta át a temetkezési szertartásaikat és a halotti toraikat.

Klasszikus idézet következik: „te előttem fogsz menni és szolgálni fogsz nekem a túlvilágon”.

Idézzük fel Lehel kürtjének a történetét:

A Kálti Márk, majd Thuróczi János krónikájában (14., 15. század) is megidézett Lehel-monda szerint viszont Lehel és Bulcsú elfogatása és kivégzése során fontos szerep jutott Lehel kürtjének: „A császár azt mondta nekik: »Válasszatok magatoknak halált, amilyent akartok!« Lehel így felelt: »Hozzátok ide kürtömet, amelybe előbb belefúvok, aztán felelek neked.« Odavitték a kürtöt, és a császárhoz közeledve, mikor nekikészült a kürtfúvásnak, erősen homlokon vágta a császárt, kit egy csapással megölt. S azt mondta neki: »Előttem fogsz menni, és szolgálni nekem a másvilágon.« Mert az a hite a szittyáknak, hogy akiket életökben megöltek, azok szolgálni tartoznak nekik a másvilágon. Haladéktalanul lefogták őket, és Regensburgban bitófán megfojtották.” (Idézet: wikipedia)

Tehát az emberi létnek a ma elfogadott, tudományosnak tartott felfogásától egy jóval kiterjedtebb koncepciójával találkozunk mitológiai formában. A magyarok úgy hitték, hogy az „égig érő fa” egyik ágán foglalnak helyet a születésre várók, s ha elérkezik az idejük, akkor onnét szállnak le ebbe a világba. Ha pedig testüktől megválni kényszerülnek, akkor az életfa megfelelő ágára térnek vissza. Ha most az életfa ágait a szellemvilág egyes szféráinak és régióinak fogjuk fel, akkor tökéletesen érthetővé válik ontológiai és metafizikai szempontból ez a képes beszéd.
A magyaroknak kiforrott lélek-felfogásuk volt. Ismerték például a testi lélek vagy „lélekzetlélek” (lélegzetlélek) fogalmát, amely egyrészt a testben található életműködések zavartalan fenntartásáért volt felelős, másrészt az érzelmi és az értelmi funkciókért is. Itt tehát elsősorban az életerőt és az életre való képességet lehetővé tevő lélekfajtát értettek alatta. Ezt a lélektípust nem tévesztették össze a halhatatlanság kiváltságával bíró lélekkel, mivel őseink tisztán látták, hogy a testi lélek a test halála után feloszlik.

Azt a lélekfajtát, amelynek van a testtől független, önálló léte is – ilyen értelemben transzcendens mivolta és sorsa – szabadléleknek hívták.

Ennek fő tulajdonsága a testtől való elválás képessége és a szellemi világokat érzékelő képessége.

A szabadlélekről úgy tartották, hogy ez az ember második énje, vagy hasonmása. Ezért emlegették árnyéklélekként is.

A szabadlélek olykor meg tud mutatkozni az ember álmában is. Ilyenkor álomléleknek hívják. Ez az álomlélek képes olyan dolgokat is érzékelni, amelyek részint a múltunkban, részint a jövőnkben található eseményekkel állnak összefüggésben. Az álomlélek az emberi tudat számára szellemi üzeneteket, olykor médiumi álmokat is képes közvetíteni.

Az ősi magyar népek tudták, hogy amikor elalszunk, vagy elájulunk, vagy elrévülünk, akkor lényünk egy része kiszáll a testből – testen kívüli élmény! –, minekután a test magatehetetlenségbe süllyed, s csak akkor tér magához, ha ez a lelki esszencia visszatér belé, vagyis belészáll a lélek.

Mivel az emberek sokszor érzékelték mindkét énjüket: a testi lelket (mindennapi én) és a szabadlelket (álomén, hasonmás), ezért természetes volt számukra, hogy több formában is léteznek, s ezek közül a testi létforma csak az egyik.

Az álomlélek adta azt a lehetőséget és spirituális élményt elődeink számára, melyeket a „látomás” szóval lehet leírni. A látomás során a testből kilépő tudatosság meglátogatta az élő vagy a holt hozzátartozóit, s tudott velünk kommunikálni.

Ezen felül a szabadlélek, miként a neve is mutatja, képes volt nagy utazásokat tenni: a gondolat sebességével képes volt akár soha nem látott tájakon is barangolni, majd a következő pillanatba visszatérni a testéhez. Minden bizonnyal a léleknek ez a fajta „szárnyalása” adhatta annak az ötletét, hogy a lelket valamilyen madár alakjával kapcsolják össze és madáralakban ábrázolják. Ebből született a „lélekmadár” fogalma. Mivel úgy tartották róla, hogy a fejben székel, ezért fejlélekként is hívták.

Kétségtelen számomra, hogy a magyarságnak azért is lehettek magasabb rendű istenélményei – nem csak a papoknak, a nép egyszerű tagjainak is –, mert tudatában volt annak, hogy benne egy úgynevezett szabadlélek is létezik, amely nem csupán a múlandó, napról napra változó személyiségét, hanem a teljes individuumát ki tudja fejezni.

A megboldogultnak azt a túlvilági életet folytató részét, amely a valódi személyazonosságot is megőrizte, halotti léleknek is hívták.

Az már a népi hiedelem kategóriába esik, hogy amikor valaki meghalt, akkor szimbolikusan is azzal könnyítették mega lélek eltávozását, hogy kinyitották számára az ablakot. Ugyanakkor úgy gondolták, hogy a lélek csak a földbe helyezés után hagyja el végleg a testét.

A tükröket lefedték egy kendővel vagy megordították, s az órát is megállították, mondván, a lélek vissza ne térjen. A tükröket azért is fedték le, mert meg kívánták kímélni az elhunytakat attól, hogy a tükörben megpillantsák magukat.

A koporsóba pedig azért is helyeztek némi pénz, hogy az elhunyt azzal tudjon fizetni a túlvilágon, amikor átkel a mennyország hídján.

Azt kell mondjam, hogy a kereszténységet népünkre erőltették, s ezzel igyekeztek ősi vallásunk hagyatékát eltörölni. A magyar halhatatlan hősök helyett katolikus szenteket, a szakrális uralkodónk helyett egy Róma által „felszentelt” és megerősített uralkodót ültettek, ősi nem-keresztény (pogány) ünnepeink és rítusaink helyébe keresztény ünnepek és liturgia lépett.

A kereszténység felvétele és a nyugati érdekeket képviselő előkelők hatalomhoz juttatása megtette a hatását: az egységünket jelenő ősvallásunkkal megkopott, majdan pedig megszakadt a kapcsolatunk. Így vált szinte teljes mértékben enyészetté az az napkereszténység, amely a fent említett módon békét és boldogságot adott a magyarság számára. Leigázóink azonban gondoskodtak arról, hogy ez a tiszta vallás megszűnjék, s ami pedig megmarad belőle, az csupán babonának és mendemondának neveztessék.

Így érhető Kiszely Istvántól vett idézet:

„Mivel Európa háborúban nem tudta legyőzni a magyarságot, azt az erőt kellett elpusztítania, ami összetartotta; múltját és ősi hitét (vallását).”